Ma olvastam egy írást Kiss Antal tollából, amelyben Shcmitt Pál történetét - gondolom Húsvét kapcsán - Jézuséhoz hasonlítja. Ami már csak azért is érdekes, mert az Úr követéről senki nem állította, hogy plagizált és csalt volna...
Engem ennek az édesen szomorú esetnek csupán az az oldala izgat, hogy vajh' kinek állhatott érdekében épp most eltávolítani szeretett köztársasági elnök urunkat? Orvtámadásról, bosszúról vagy csupán ejtésről van szó? Hallunk az ellenzék és a média aljas merényletéről, de az én fejemben azóta motoszkál egy kérdés, amióta a magyar nyelv legfőbb őrét végső támadás érte:
Miért most?
Az én logikám szerint ha valaki fúrni szerette volna ellenzéki oldalról, azt megtehette volna kinevezésekor. Hiszen a napnál is világosabb, hogy az az ember, aki nyíltan felvállalta a kormánypárt gumigerincű kiszolgálását ("Nem leszek a kormány törvénykezési lendületének a gátja, inkább a motorja"), és ezáltal megcsúfolta a köztársasági elnöki pozíció egyik legfontosabb szerepét, a nemzeti egység megtestesítését, akkor lett volna a legalkalmasabb kijátszani a hamis doktori cím kártyáját. Mert arról ne legyenek kétségeink, hogy ez az információ nem volt új a hír kiszivárogtatójának kezében. Emlékezzünk, a titkok korábbi őrzőjének, Kövér Lászlónak az aggodalmára Schmitt Pált illetően. Ő tudta, hogy lesznek még gondok a nagy átalakuló művésszel. S lett is. De mikor is? Érdekes, épp akkor, amikor már minden fontos törvényt automatikusan aláírt - köztük az ő sorsát utólag is biztonságossá tévő alaptörvényt is. Nekem valami azt súgja, nem ármányról van itt szó, hanem szimplán bajtársi árulásról. A mór megtette kötelességét... És lássuk be, egész személyisége, képességeinek hiánya, hiteltelensége kezdett már kínossá válni a kormányoldalnak is.
De vajon mit tud Ő? Mire gondolhat mostanában? Gondol-e arra, hogy esetleg kígyó(ka)t melengetett keblén, s most megmarták? Lesznek még itt érdekes fejlemények, úgy gyanítom.
Nem lett volna mindez gond, ha időben beengednek bennünket. De neeem, a drága jó rendezők először is hagyták, hogy a kapuk előtt egyre nagyobb embertömeg gyűljön össze, s ott nyomorogjon (nem tudom, ez szakmailag mekkora hiba, szerintem igen), ráadásul az sem zavart odabenn senkit, hogy szépen, csendben, de alaposan elázunk. Szóba elegyedtem az egyik terepi biztonságissal, szerinte fél hétkor beengednek bennünket. Hát nem sikerült... De eljött a negyed 8, végre megnyíltak a kapuk, mi pedig megmenekültünk a komolyabb megfázástól. Én még sohasem jártam az Arénában, így kellő áhítattal léptem be az épületbe. Teljesen lenyűgözött az első pillanattól kezdve. Azt már most tudom, hogy oda el kell mennem egy telt házas sportrendezvényre is, ahol mindenki szurkol, mert félelmetes lehet a hangulat olyankor. 
(A mellettem ugrándozó, némi alkoholos befolyásoltságtól túl lelkes rajongó szerintem másnap reggel nem értette, miért olyan érzékeny a bordája. Kénytelen voltam időnként adni neki egy könyököst, ha már untam, hogy mindig rám ugrál. Olyankor idült mosollyal mindig a "ne haragudj, de olyan k...jó!" szófordulattal élt, ám a végére csak hatott valamit a nevelésem, mert kicsit lelassult a szentem.) Hiába volt harc, legalább láttam, mi történik a színpadon! Láttam Petrucci arcának minden rezdülését, a játékát, s mindezt közelről. Ám most az Arénában távol a tömegtől, pihe-puha kényelemben találtam magam, komfortos, de már nem személyes távolságban a zenekartól. Hiába a kivetítő, az nem ugyanaz az élmény. 
Aztán színpadra lépett az Álom Színház, az igazi bő két órás gyönyörűség. Nem kívánom elemezni az egyes dalokat, mert teljesen felesleges. Mindenkinek más és mást jelent a Dream Theater. A legtöbb ember nem is érti, mit művelnek, a metál rajongók közül sem mindenki szereti, tudja követni szárnyaló elméjüket. Nem könnyű, nem könnyen emészthető zene, az tény. Én ennek örülök, de nagyon. Más szeresse a kommersz, sekélyes zenét, nekem ez kell. Ha egy zenész hangszeren játszik, akarjon elbűvölni a tudásával. Igaz ez minden zenei műfajra, a komoly zenétől a jazzen át a rockig, metálig. Ha "nekem" ír dalt, mutassa, nyissa meg a fantáziáját. Négy akkordos "zenészekből" jól megél (nem belőlem) rengeteg. De az engem nem érdekel! A Dream egy dalon belül mutat annyi témát, ötletet, ütemváltást, zenei virtuozitást, ami másnál egy életműnek is sok lenne. Aki szereti őket, tudja, miről beszélek. A tegnapi koncertről is sok klip felkerült már a videómegosztó oldalakra, akit érdekel, elég beírnia a zenekar nevét és a tegnapi (2012.02.17.) dátumot. A zenekar hangzása, a színpadkép, minden vérprofi, és az átadandó élményt szolgálja. A zenészek viselkedése, alázata a zenével, a rajongókkal szemben egyértelmű, már több mint 25 éve jellemző rájuk. Itt nincs hajrázás, slicc markolászás, egyéb sallangok a gyengeségekről figyelmet elterelendő - csak a zene, csúcs színvonalon. Mindig úgy érzem, hogy ott, akkor, amikor hallom, csakis nekem zenélnek. Ezt érezte még sok ezer rajongó rajtam kívül, szerintem. És ez így van jól. Jöhetnének már újra, mi ott leszünk. 
"Raúl a multirekorder" - "A világ legelegánsabb csatára" - ilyen és ehhez hasonló címmel jelentek meg újságcikkek a tegnapi nap után. Mert újra olyan magától értetődő módon lőtte be a helyzetét, megint olyan elegánsan, könnyed módon adta a gólpasszát Höwedesnek, ahogyan csak kevesen tudják a világon. Közel 34 évesen már megkopott a gyorsasága, de a többi értéke megmaradt. A kivételes gólérzékenysége, a játék és csapata iránti alázat, az állhatatos győzni akarása, munkája a csapatért, kivételes intelligenciája - mind mind olyan érték, amelynek egyes elemeit sok játékosban fellelhetjük, de így, egyben nagyon kevesekben található meg. (Pl. Messi lehet majd a követője néhány év múlva. ) Ennek eredménye sok-sok cím, rekord (melynek megdöntése a két fent említett úriembernek nem lehetetlen, de nem is könnyű feladat lesz), a szakma, a játékostársak és a szurkolók általános szeretete, tisztelete. Példaértékű ember és sportoló. Jó, hogy van - legyen is még sokáig.
.jpg)
