Úgy vártam az év utolsó Forma 1-es versenyét, mint a Karácsonyt. Minden adott volt egy végletekig kiélezett versenyhez. Előre láttam magam előtt az akciókat, az állandóan változó virtuális világbajnoki tabellát, és szokásomtól eltérően még egy csomag popcornt is beszereztem, hogy igazi buli hangulatban nézhessem meg, ahogyan az amúgy nem igazán szimpatikus Fernando gyerek megszerzi a trófeát a nálánál sokkal antipatikusabb Vettellel szemben. Szegény Webberrel azért nem számoltam igazán, mert az időmérő edzésen nyilvánvalóvá vált, hogy ő itt nem rúghat labdába, csak a csoda segíthet rajta. S ha már csoda, akkor inkább Hamilton legyen a kedvezményezett...
Erre láttunk egy akciómentes, a végére teljesen ellaposodó futamot. Hiába a csodálatos kulisszával járó vizuális élmény, nem tudta feledtetni haragomat afelett, hogy Alonso meg sem próbálta megtartani világbajnoki esélyeit. Jó, rendben, a verseny eleji történések nem az ő malmára hajtották a vizet, minden rosszul sült el a számára. A safety car bejövetele és a kerékcserék utáni pozícióvesztés nehéz helyzetbe hozta, az kétségtelen. De még ekkor is nyugodtan dőltem hátra, mert ismerve agresszivitását, biztos voltam abban, hogy előbbre kerül a végére. Egyre döbbentebben láttam azonban, hogy nem történik semmi. Úgy tűnt, hogy nem is akar igazán támadni, bár meg kell hagyni, Petrov is remekül tette a dolgát.
Egyre inkább úgy éreztem, hogy Alonso-nak ennél szebb vizsgafeladatot nem is adhatott volna a sors, és eleinte biztosra vettem, megoldja a problémát. Ehelyett utazott mögötte. Hol közel, hol kicsit távolabb, de sohasem igazán lőtávolban követte a Renault-pilótát. Érthetetlen módon a Ferrari-boxból érkező képek is tanácstalanságot mutattak. Közben elől Vettel tette a dolgát, és azt, amit igazán tud: első helyről indulva haladt a győzelem felé. Igazi harcban még nem olyan jó, azért is az ellenszenv részemről irányában. Nem tett még eleget igazán azért, hogy világbajnok lehessen, szerintem. Mögötte Hamilton épp abban a pozícióban volt, ami ahhoz kellett, hogy az 1 ezrelék esélyét megtartsa. Ha minden rivális kiesik, világbajnok lett volna. De ez nem a műszaki- és vezetői hibák napja volt. Webber láthatóan kedvetlenül követte Alonso-t, esze ágában sem volt egy esetleges előzéssel Vettelnek segíteni. Ahhoz kimondva, kimondatlanul nagyobb tüske van az ő lelkében a csapattárssal és a csapattal szemben. Így viszont senki sem tehetett neki szemrehányást, bármi történik is. Az zavart, hogy úgy tűnt, eleve feladta a harcot. Erre mondják, nem bajnok típus. Nem is az...
De Alonso az, mégis úgy tűnt, miután belátta, nehéz dolga lesz, kivárásra rendezkedett be. Teljesen szokatlan tőle. Hiába jött a teljesen hiteltelenül, erőtlenül hangzó tanács, buzdítás(?) a csapattól a tehetségét illetően, érezni lehetett, hogy itt már csak a csoda segíthet. Ami nem jött. A csoda csendesen figyelte, ahogyan egy német fiatal versenyző könnyű feladatát ellátva, a szokott harc nélküli módon behozza az autót az első helyen, s lesz a legfiatalabb világbajnok. Egyre fiatalabbak a világbajnokok... Amikor végül mindennek a betetőzéseként az amúgy sem az intelligenciájáról híres Alonso még be is intett az őt - legalábbis most - tanári módon maga mögött tartó Petrovnak, akkor éreztem úgy, hogy nem is érdekel az egész. Így vált a világbajnokság izgalmas hajrával kecsegtető futama egyből teljesen érdektelenné. Idén nincs minek örülnöm.
Talán majd jövőre. A Red Bullok jók lesznek, Hamilton és Button talán jobban bele tud szólni a világbajnokság sorsába, de várok valakit, aki talán még egyszer nagyot dob. Ő is német...
